– Először csak amolyan hitchcocki fenyegetettséget éreztünk – meséli –, tudod, a várakozásét, olyat, mielőtt rád zúdulnak a madarak, aztán amikor elindult, mit elindult, zúdult a tömeg, és felfegyverzett román parasztok is betörtek a térre, akkor halálfélelmünk lett. Igen, igazi halálfélelmük, nem olyan, mint a moziban, hanem olyan, aminek a végén tényleg meg lehet halni.
Azt mondja, egyáltalán nem emlékszik tisztán, hogy keveredtek ki a tömegből, hogy sikerült felrohanniuk az utcán, majd le egy másikon, a végén elfordulni balra, ügyelve arra, hogy közben meg ne szólaljanak magyarul, hazarohanni a barátaik albérletébe, ami éppen annak a gyógyszertárnak a háta mögött volt, amit először dúltak fel a románok, csak azért, mert magyar volt rajta a felirat, és arra sem, Laci hogyan esett neki tíz körömmel a magyar névtáblának, hogy álmukban nehogy rájuk törjenek a portyázók, vagy a szomszédok, akik közül már jóval több volt a román, mint a magyar.
Esztiék a lakásban várták meg, hogy elcsituljanak a lövöldözések, hogy ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok csatakiáltásokkal megérkezzen a felmentő sereg, megvédeni a másik kisebbséget, mert akiknek dolga lett volna, nem tettek semmit, és hogy meghaljon két román és három magyar, hogy kórházba vigyék a sebesülteket, és csak utána mertek elmerészkedni az állomásra, hogy felüljenek az első járatra, és a négyórás hazautat síri csendben töltve, egyetlen szó nélkül végig üljék.
És amikor lelkiismeretesen visszamentek dolgozni a világvégi román városba, a román kollegák elfordították a fejüket és még csak nem is köszöntek, Kislacikát megrugdosták a gyerekek a kopott játszótéren, mert magyarul beszélt, és amikor Esztit az állomásfőnöknek a saját házában kellett elbújtatnia azért, hogy ne lincseljék meg azok a szülők, akiknek addig a kruppos, kiütéses, hasfájós, hányós, lázas, rühes, skarlátos, sebes, csonttörött, kanyarós, tüdőgyulladásos gyerekét gyógyította, miközben Laci kertek alatt Kislacival az ölében bujkált, megértették, hogy már nincs helyük ebben a hazában, és nem húzták tovább az időt, beadták a kitelepedési kérelmet.
– Laci azt üzeni, térj már észhez, Viola, és maradj a seggeden!
Mert a fekete márciuson rendőrség nem védte meg a magyarokat, sőt, hagyták, hogy az írónknak is eltörjék a karját meg a bordáit, és az egyik szemére is megvakítsák, éppen úgy, ahogy harminckét évvel később egy indiai írót, mert a történelem körbejár, és a gyűlölködésnek soha, de soha nem lesz vége.
Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy hol a hazád, vagy hogy bozgor vagy-e.
