Végül mégis B.-hez mentem feleségül. Moszkvában
két egyetem van,
mondták este a színházban a háromnővérek, ahol B. csak a szünetekben
ébredt fel.
Kipihente magát, ezért van most ereje
ki-be mozogni bennem, egyszer
majd mi is elutazunk Moszkvába,
dugattyús gőzmozdonyra szállunk,
ki-be, ki-be, visz a vonat, remélem, B. gyorsan megérkezik,
aludnék.
Az esküvőnk után a nagyanyám
kisszobájában laktunk, zavart,
hogy hallja a hangokat,
oda érkezett az első gyerek, aztán albérletbe
jött a második,
recsegett az ágy, vettünk újat,
de azon se tudtam elmenni
Moszkvába.
Anna a barátnőm, ők minden este csinálják,
frenetikus,
meséli nekem, háromszoros
érkezései vannak, B. ezen nagyot röhög,
szerinte Anna hideg, mint a hűtőkamra, amiben
fél disznók lógnak,
a férjétől hallotta, teszi hozzá
zavarában és én megkönnyebbülten
vele nevetek, mialatt elpakolom
új házunkban a konyhát.
Kincsőn, aki frissen mosott természetes hajával, batikolt
lenge ruháiban olyan, mint
egy erdei nimfa, nem tudok nevetni,
mert elhiszem neki, hogy a tantrikus
szex értelmet
ad az életnek, lökött
barátnőid vannak, röhög B.
és felakaszt
egy tollas álomcsapdát az ágyunk fölé, éppen akkor,
amikor belépek összeszedni szétdobált
zoknijait.
Talán, ha mégis D.-hez mentem volna feleségül, esténként
felolvasna a verseiből, hosszú
ujjaival óvatosan kisimítaná arcomból a hajtincseimet, lassan
vetkőztetne,
a parázs a vaskályhában belobbanna,
a lángok óvatosan, majd egyre mohóbban tépnék-nyalnák
a fahasábokat,
kilépnének a kályhából, hogy egy tébolyult
robbanással
felperzseljék a szobát és
engem is. A forróság
Moszkváig érne, az oroszok végre nem fáznának.
Júliával, aki a legjobb
barátnőm volt, azóta
nem beszéltem, hogy érettségi után
Amerikáig menekült, és akivel előtte
az utca porában hosszú utazásokról álmodoztunk,
hirtelen bukkant fel
a városban és én felnőtt
életemben először
barangoltam be az ismerős, mégis ismeretlen
utcáinkat nappal és éjjel,
csodálkoztam rá
épületekre, tárgyakra és arcokra,
próbáltam fel olyan
ruhákat, amiket sose vennék fel
és néztem bele olyan
könyvekbe, amiket sose olvastam volna el.
Annyit nevettünk, mint
amikor gyerekként egy bokor mellé
tettük és a felnőttek orra elől
húztuk el a zsinegre kötött
ócska pénztárcát, hogy a könnyünk is
kicsordult.
Metsző szélben sétáltunk át a Szabadság hídon
és a föld alatt a Vámház téri
metrómegállóban helyi
munkásokkal fotóztuk le magunkat.
Mint vágányzár után a meglóduló vonat,
olyan váratlanul
telt meg energiával
a lelkem, el tudnék gyalogolni Moszkváig
nevettem B.-nek, az most nem biztonságos, mondta és
gyengéden kisimította arcomból az elszabadult hajtincseimet
és bennem,
mint Irinában (vagy Másában, vagy Andrejben)
újra feltámad a remény,
hogy egyszer eljutok Moszkvába.
Locker Dávid: Siratóének, pályaív műve után
