2022. november 18. írta: Havas Juli

Az eltűnt idő, az asztma és az emlékezés nyomában

À la poursuite du temps perdu, de l'asthme et de la mémoire

Ma chère petite Maman,

„a nyomorúság nyomorúsága, vagy a misztériumok rejtélye?” Ez a címe Dumas egyik regényének, amely jelenleg nagyon jól találna rám. Tegnap, miután írtam neked, asztmás rohamom volt és szűntelen orrfolyásom, ami arra kényszerített, hogy fel-alá járkáljak, és minden trafiknál, ahol elhaladok, asztmaellenes cigarettára gyújtsak stb. És ami még rosszabb, a végtelen füstülések és inhalálások után éjfélig nem tudtam elaludni, ez egy soha nem tapasztalt három vagy négyórás nyári roham volt."

Marcel Proust gyerekkora óta allergiás asztmában szenvedett és 9 évesen volt először súlyos asztmás rohama.

Marcel (1871-1922) apja, Adrien Achille Proust a higiénia professzora volt, így ő gyermekként korabeli orvos celebek között nevelkedett, akik leginkább az akkoriban divatos neurológiával, hisztériával és neuraszténiával foglalkoztak. Abban a korban az asztmát „idegi eredetűnek” tartották, ezért a betegek rohamai hátterében lelki eredetet keresgéltek. Ennek oka (szerintem) az lehetett, hogy mivel az enyhe asztmában szenvedő betegek rohama spontán oldódott, ezért a súlyosan fulladó betegektől is ugyanazt várták el, hogy szedje össze magát és ne köhögjön-fuldokoljon. A súlyos asztmás betegek élete akkoriban maga lehetett a pokol, hiszen a köhögési rohamok és a szuffokáció érzését azzal tetézték az orvosok és családtagok, hogy hisztérikusnak bélyegezték őket, ami elviselhetetlen lehetett számukra. Az allergiás-asztmás gyerekek élete amúgyis szomorú volt, hiszen nem bírtak szaladgálni, játszani, de még egy önfeledt nevetés is köhögési rohamba torkollott. A kis Marcelnek ezért egészen bensőséges kapcsolata alakult ki az őt ápoló anyjával, nemcsak gyerekkorában, de felnőttkorában is rá támaszkodott, leveleiben a legapróbb eseményekről is beszámolt neki, korai (56 éves volt) halálát pedig soha nem heverte ki.

Hatékony gyógyszer alig volt akkor, bár akkorra már felfedezték azt a stressz-hormont, aminek hörgőtágító hatása is volt, a mellékvesevelőből kivont adrenalint (ma ezt csak életmentésre használjuk). Az asztma kezelésére leginkább koffeint használtak, stramoniumot (az erősen mérgező csattanó maszlag kivonata) és hát ott volt a mindenre is használatos ópium és a morfium, az utóbbit Proust apja adta be neki injekcióban. A tizenkilencedik század végén a dohány, stramónium, lobelia, belladonna és cannabis keverékéből álló por égetése és inhalálása edényből vagy megsodort cigarettából, az orvosok ajánlására egyre gyakoribb lett az asztmások körében. Ahogy az anyjának írta egyszer:

Ma chère petite Maman,

A feljegyzések szerint Proust súlyos álmatlanságban szenvedett, ma már tudjuk azt is, hogy az asztmás rohamok hajnali 2-4 óra között lépnek fel, nem csoda, ha állandóan kialvatlan maradt. Szegény Proust ezért maga is többször vállalta az idegszanatóriumi kezelést az asztmája és alvászavarai miatt.

A szénanátha miatti orrfolyás és orrdugulás kezelésére nem volt más megoldás, mint az orrnyálkahártya ereinek a sütögetése, és Proust-nak összesen 110 alkalommal elektrokuterizálták az orrát, ami sem súlyos porallergiáját, sem szénanátháját nem oldotta meg, bár ideig-óráig haladékot adott (megjegyzem, nekem is égették az orromat terhességi orrdugulásom idején, úristen, micsoda barbárság volt!).

Nem csoda ezek után, hogy Proust nem volt nagy véleménnyel az orvosokról. Az Elveszett idő nyomában is van bőven orvosi hivatkozás, és Proust ambivalens viszonyát tükrözi, hogy – bár tudatában van annak, hogy betegsége miatt függő viszonyba van velük -, gyakran teszi nevetségessé az orvostudományt, kóklerként és tisztességtelenként mutatja be az orvosokat. A regény főorvosa, Cottard professzor hamis bizonyítványokat ír gazdag barátainak (ismerős? ugye!), például Madame Verdurinnak az első világháború és éhezések idején alatt azt igazolja le, hogy croissant-ra van szüksége. Vagy ott volt Dileuafoy doktor, akit, amikor haldokló vizsgálatához hívnak, csak a honoráriuma kifizetése érdekelt.

Proust 51 éves korában, 1922-ben, influenza szövődményeként kialakuló tüdőtályog és szepszis következtében halt meg, az utolsó orvos, aki őt megvizsgálta, az akkor már világhírű neurológus, Babinski professzor volt.

És hogy milyen sokáig tartott ez a terápiás nihil? Bizony, még ma is élnek közöttünk olyan asztmás betegek, akik ezelőtt 30-50 évvel kórházból-kórházba, szanatóriumból szanatóriumba vándoroltak, és egészségüket tönkretette nemcsak a betegség, de a korszerűtlen vizsgálatok és kezelések is. De egy súlyos allergiás nátha is megkeseríti a beteg életét, hiszen az orrdugulástól nem lehet aludni, koncentrálni, az orrfolyás és az állandó zsebkendőhasználat kimerít gyereket, felnőttet egyaránt. A nyolcvanas évek végétől van a kezünkben igazán hatékony gyógyszer belégzők, és az, hogy az asztma ne keserítse meg a beteg életét, ma már csak azon múlik, hogy az asztmás hajlandó-e követni orvosa tanácsát. (Nem szokták, de nem baj, nekem akkor is az asztmások a kedvenc betegeim.)

És akkor itt van az igazán érdekes jelenség, az úgynevezett Proust-pillanat, ahogy tiszteletére és a teába mártott madeleine által kiváltott emlékek hatására elnevezték az önkéntelen, spontán, kontextus által kiváltott asszociatív memóriát, ami az autobiografikus – mint pl. régen elfelejtett gyerekkori - emlékek gyors, akaratlan előhívására képes, ahogy azt az idézetben is olvashatjuk:

’A tea mellé anyám egy kis madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s mint hogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az.”

(Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában, Swann, 1. kötet, Gyergyai Albert fordítása)

Végül álljon itt egy utolsó idézet Marcel Proust tollából:

„Az orvostudomány minden orvos egymás utáni és egymásnak ellentmondó hibáiból áll, hinni az orvostudományban merő ostobaság, de nem hinni is merő ostobaság, mert ezekből a tévedésekből végül kiderült néhány igazság.”