Az árnyékos oldalon ültek: a fiatal nő és a férfi. A másik oldalon tűzött a nap, ott alig néhányan lézengtek. Mozdulatlan volt a forróság. Az ováció után mindkét oldal hevesen legyezgetni kezdte magát. 

– Hogy tetszett? – A nő boldog izgalommal dőlt a férfi vállának, onnan nézett fel rá. Elkomorult a tekintetétől. – Nem jött be neked, ugye? Sajnálom.

– Nem az én világom – mondta a férfi. – Ha egészen pontosan akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy visszataszítónak tartom.

– Ezért olvastam fel a regényből… hogy hátha megérted, és akkor mégis tetszeni fog.

– Hát nem tetszik. Nézők előtt oltják ki állatok életét. Felfordul a gyomrom tőle. Hányat is?

– Hatot. Mindig hatot ölnek meg.

– Tudod, mit? Én inkább a bikának drukkolok!

– Vagyis nem bánnád, ha itt meghalna vagy megsebesülne egy ember.

– Miért bánnám? Ha harc, hát legyen harc.

– De hát ez nem erről szól…

– Hanem miről?

– A bika tragédiájáról. Tizenöt, maximum húsz perc szoros koreográfia. Nézd csak, ahogy bevonulnak. Szerintem csodálatos. Mint egy balett. Igen, olyan, mint egy balett.

– Szerintem az lenne csodálatos, ha a bika ölné meg az embert.

– Nem, az nem az. Az emberi élet kioltása nem csodálatos.

– Miért, az állat legyilkolása milyen? Mégis miben különbözik ez egy disznóvágástól?! Ahova nem jössz el, ugye, mert gusztustalan. Meg büdös. 

– És mert mindenki részeg. És mert utálom a falut. Inkább nézd a helyiek arcát. Vagy a banderillerok mozdulatait. Ahogy lábujjhegyre állnak és szemtől szemben a négyszáz kilós állattal, elegáns mozdulattal szúrják be a dárdákat a bikák nyakába. Nem tudok betelni a látvánnyal! Gyönyörű!

– Ezért vonatoztunk ide Barcelonából… agyrém! Ráadásul a nászutunkon!

– Voltunk a Pradóban is…

– Untad!

– Igen, untam a galléros portrékat! Mégis szó nélkül végigmentem veled az összes termen. Megnéztem az összes undorító papot, az összes dundi angyal bögyörőjét és az összes szűzmária összes pucér mellét.  Azt is, amiből spriccelt ki a tej. Egy pap szájába. Na látod, nekem az a gusztustalan. És ez, igen, ez itt nekem, ez művészet! Légy szíves, engedd, hogy nézzem! Most lemaradtunk erről az ölésről is…

Elhallgattak. Csendben ültek, testük nem ért össze, előre meredtek. Megint szünet lett. 

– Iszunk egy sört? – szólalt meg a nő.

– Persze. – A férfi odaintette az árust. – Dos cervezas – mondta, és hosszan kotorászott a zsebeiben, aprókat számolt ki és fizetett.

– Jól hideg – mondta a nő. – Neked is jólesik, ugye?

– Jól. Még hány ilyen… ilyen izét kell végignézzünk? 

– Még három van hátra.

– Az nagyon sok. – A férfi levette a kalapját, és ujjaival hátrafésülte szőke tincseit. Izzadtak.

– Nem muszáj végig maradnunk, ha nem akarsz. Sajnálom, hogy rábeszéltelek.  

A nő nagyokat kortyolt a söréből, kezével megtörölte a száját, és letette a poharát a földre. Látta, hogy egyik lábujján lekopott a lakk. Közelebb hajolt és jobban megnézte. Szórakozottan turkált a táskájában, elővett egy körömlakkot, és az apró ecsettel kijavította a hibát. 

– Illik a lábkörmöd színéhez a bika vére – mondta a férje. 

Végre elmosolyodtak. A nő felvette a poharat, ivott még belőle, és rátette a kezét a férfi combjára. Az betakarta tenyerével és feljebb húzta. Összenéztek, és elnevették magukat.

– Szuper voltam az éjjel, ugye? – kérdezte a férfi és erősebben magára szorította a nő kezét.

Az arénába bevonult az újabb csapat. Pas de deux-t játszott a zenekar, nehezen hallották egymás szavát.

– Jó voltam? – A férfi elengedte a nő kezét és finoman megrángatta a karját, hogy ránézzen.

– Jó voltál…

– De?

– Semmi…

– Valami baj van?

– Hát nincs baj, csak… beszéljünk róla máskor.

– Most mondjad! 

A zene abbamaradt, a férfi hangja a hirtelen támadt csendben hangosan csattant. Rájuk pisszegtek. Már beengedték a bikát. Felemelt fejjel körbeügetett. A tömeg elcsendesedve nézte, mérlegelték a természetét.

– Szépen mozog – mondta a nő. – Szép ölés lesz. Inkább nézzük.

– Ne tereld a szót. Fejezd be, amit elkezdtél! Velem van a baj? Mi a bajod a szexszel?

– Nem veled van a baj! Hanem velem… nekem nincs vége. 

– Hogyhogy nincs vége?

– Hát úgy. Nem fejezzük be… nekem nem fejezzük be.

– Most ennek mi értelme van? – A férfi az aréna felé intett a fejével.

– Ez a suerte de varas, a lándzsák próbája. A lovas picador beleszúrja a bika nyakába. Hogy gyengítse a nyakizmait. Így nehezebben fogja mozgatni a fejét. És a fájdalom élénkíti a bikát, ezért hevesebben fog küzdeni.

– Nekiment a lónak!

– Ne aggódj, a hasa vastagon ki van párnázva, nem sérül meg. Régen rosszabb volt, a bikák a lovakat felöklelték és a belük kifordult a földre. Hemingway is megírta, tudod, meséltem.

– Mesélted. Ahogy azt is, hogy kitette a farkát az asztalra!

– Azt csak a poén kedvéért mondtam. Különben is részeg volt.

– Még véded is?!

– Mert nem ez a lényeg. Egy zseni volt, egy íróóriás. Mellesleg egy szexi macsó is.

– Lefeküdnél vele? – A férfi felélénkült saját kérdésétől. – Lefeküdtél volna vele?

– Persze! Ellenállhatatlan volt!

– Szóval lefeküdnél egy alkesz pasassal, aki kiteszi a farkát az asztalra.

– Nem ezt mondtam. Azt mondtam, hogy lefeküdtem volna Hemingway-jel. Minden nő lefeküdt volna Hemingway-jel.

– Anyám nem feküdne le Hemigway-jel!

– Anyád hetvenéves!

A bika újult erővel támadta a lovat, nekiment a hasának, az állt, mint a cövek. A lovas beleszúrta a lándzsát a nyakába, sötét vér folyt le rajta. Befutottak a segédek, elterelték a bika figyelmét és a lovas kiügetett.

– Hát egyáltalán nem esik jól, hogy félre akarsz dugni!

– Te hallod magad, hogy miket mondasz?! Féltékeny vagy egy halott íróra!

– Nem vagyok féltékeny. Csak ideges lettem. Itt ülök egy barbár szertartáson, kibelezett lovakról tartasz nekem előadást és ráadásul megtudtam, hogy dugnál egy olyan fickóval, aki részegen kiteszi a farkát az asztalra. 

– Na jó, nem dugnék Hemingway-jel! Most akkor boldog vagy? – A nő dühös lett. – És mindjárt sikítok, ha nem engeded, hogy nézzem!

Elhallgattak és nézték az arénát. Már bejött a matador, próbálgatta a bikát. Az nem fáradt el, újra és újra támadt. Ember és állat, mintha már összeszoktak  volna, végtelen harmóniában mozogtak egymás körül, a büszkeség és bátorság táncát járták, a nézők elbűvölten figyeltek, a jelenet tökéletes volt. Az árnyék szemben elérte a napos oldalt is, felkúszott egészen a középső sorokig. A nő megfogta a férfi kezét és megcsókolta.

– Ne haragudj – mondta neki.

– Megkívántalak – válaszolta a férfi.

– Én is szeretlek – mondta a nő.

A matador a veronicával forgatta maga körül a bikát, az oldalát súrolta az állat teste. Torro, lüktetett a nézők hangja.

 – Sokkal magasabb vagyok ezeknél a torreádoroknál, ugye?

– Igen, sokkal magasabb vagy. Amúgy torreróknak hívják őket. 

A matadornak kicserélték a kardját és a köpenyét is. Hosszú másodpercekig álltak egymással szemben, az ember és a bika. Aztán az ember hátat fordított neki, maga előtt tartva a kardra borított muletát, fejét felszegte, homorított, és peckesen körbejárt. A háta mögött az állat kivárt. Nyakában a banderillak alatt sötétvörös patakok csillogtak. Csend volt. A matador lassan megfordult, hosszan nézte őt, készült az ölésre. Könnyed nekifutás után találkoztak, hagyta, hogy a bika beledöfjön a vörös muletába, oldalt elszökkelt a feje mellett, lábujjhegyre emelkedett, és mintha lassított felvételt láttak volna, lágyan beszúrt a lapockák közé. A bika térdre rogyott. Hihetetlen, mormogta a nő, hihetetlen szép. Majdnem sírt.

– Igen, sokkal szexibbek a magas férfiak – ismételte meg a férfi. A tömeg felugrott, hangosan ünnepelt. Fehér zsebkendőt lengettek. – Ennyire odavannak ezért a torreádor, izé matadorért? – kérdezte.

– A bikát ünneplik. Nagyon bátran viselkedett.

Az árnyék végleg beterítette az arénát, a nap vörösarany glóriát vont az ég aljára. A zenekar diadalindulót játszott. A matador díszkört ment. A halott bikát két lóval húzatták ki, vére vastag csíkokat hagyott maga után a homokban, amit gondosan elsimítottak. Pár perc múlva minden makulátlanul tiszta lett. A forróság is alábbhagyott.

Hemingway: A fehér elefánt formájú hegyek novellája nyomán

Az illusztráció Jordi Cohen fotójának felhasználásával készült.