Először a szellő ér el minket, végigsimít az arcunkon és finoman megemeli seszínű hajszálainkat. Vékony ruháink alatt megborzong a bőrünk. Aztán alig észrevehetően életlenek lesznek a kontúrok és hirtelen besötétedik.A napot, ami már lebukni készül a horizont mögött, vastagon gyülekező felhők takarják el, a messzi hegyek már nem válnak el az égtől, és a szürke végtelen árnyalatai lomhán gomolyognak a látóhatár alján. Az égbolt zenitje még kék, amikor a szél felkapja és gonosz táncba viszi a faleveleket, és már fekete, amikor a földre csapja őket.Először az utca porának a szaga ér el minket, aztán megtölti a szánkat, hogy fogaink alatt megcsikordulnak a homokszemek, végül megérkeznek a kövér esőcseppek is, halk loccsanásokkal pöttyözik az aszfaltot.Addigra már a lépcsőfeljárón kuporgunk, csupasz vállainkkal egymást melegítjük, de combunk és fenekünk gyorsan kihűl a betonon. Pipaszár lábainkon ócska szandálok lifegnek, piszkosra nyúlt zoknijainkat térdig húzogatjuk, legalább ott ne fázzon. Némelyünk térdén érdes var feketéllik, ha lekaparod, örökké ott marad a helye, mondogatjuk egymásnak.A cseppekből, amiken keresztül még átlátunk a másik lépcsőházba, komótosan nő ki a zápor, mint egy messziről érkező csorda, úgy közeledik, és amit először csak nézünk, az dübörgéssé változik és süket harangba zár minket.

— Égi csatorna nyílt, ha akarnánk felmászhatnánk rajta — kiabálja egyikünk. Játszani készül a szavakkal.

Kétféle nyelven beszélünk, ki-ki a sajátján, mégis tökéletesen megértjük egymást. Évek óta barátok vagyunk, itt nőttünk fel, ezen az udvaron.
— Nem akarok égbe menni… — suttogja a másikunk és félelme a zajban is elér. Barátok vagyunk, meghalljuk egymás gondolatait.
— Elmegyek a háborúba — próbálja túlkiabálni az esőt a fiú, aki mindig velünk van.
— Tizenkétéveseket nem visznek háborúba.
— Majd, ha tizennégy leszek — erősködik.
— Nem kell a baba — jelenti be a húgom — már nagy vagyok, nem kell a babám. Feláll és fejjel lefele bedugja a kukába, ami az eresz vége alatt áll és amit sose ürítenek. Zsíros papírok, cigarettacsikkek, sörös dobozok, koszos nylonzacskók és üres palackok közé tömi. Sír. Még csak hatéves.
— Nálunk nem lesz háború — ezt nem tudom melyikünk mondja.
Amilyen gyorsan jött a zápor, olyan hirtelen áll el, annyi ideig se tartott, hogy a nap végleg eltűnhetett volna a hegyek mögött. Megkönnyebbülten fogjuk meg egymás kezét, úgy nézzük, ahogy lebukik.
— Szagoljatok bele a levegőbe, milyen tiszta lett. Mint egy frissen mosott lepedő, amibe aranyszálakat szőtt a nap. — A legidősebb közülünk, ő szokott ilyeneket mondani. Verset is írt már. Néha minket is rávesz, hogy észrevegyünk, és szavakba öntsünk festői képeket. Meg kell látni az életben a szépet, ezt tanítja nekünk. Felnézünk rá, ezért amikor azt kéri, hogy felnőttkorunkban se feledkezzünk meg erről, mi mindannyian esküt teszünk rá.
Váratlanul lobban be a hegy alja.
— Fehér fényt látok. Egy világító korongot látok, egy káprázat gigászi glóriáját — kezdi egyikünk.
— A hegyek előtt, a végtelen síkság legvégén narancsszín gömb emelkedik a magasba — folytatja valaki más —, mintha a nap meggondolta volna magát, úgy kúszik fel a földből újra.
— Egy óriás porfelhő kupola születik alatta.
Már fázunk a kora estében. Újra felhúzom a térdzoknimat és hunyorogva állok fel a többiek mellé.
— Gömbbé formálódó lángoló felhőt látok — szavalja valaki.
— Habos tűzcsóvák állnak össze gömbölyű rendbe — egymásnak dobáljuk a szavakat, mint a labdát, amivel évek óta nem játszottunk.
— Gyapjas lába hosszan nyúlik utána. Kerek feje egyre feljebb kúszik, aztán alulról ellapul.
— A zápor után ittfelejtett felhők fölül, mint kíváncsi játékgomba bólint le ránk.
— Nem jó szó a játék, cseréld le. — Ezt én mondom. Nemsokára nagylányok leszünk.
— Nézzétek! Gomolygó talpa körben terjeszkedik, úgy vágtat árkon-bokron át — pedig a fiú nem szokott versest játszani. — Langyos levegőt tol maga előtt, és erőszakos meleget és fényt és forróságot és mindent.
Nyakunkat kitekerve, eltátott szájjal bámulunk.
¬— Hazamegyek — mondja a kishúgom. — A babámat is akarom — teszi hozzá és elindul a szemetes felé.
Egyszerre érünk oda: ő és mi és a világító semmi.

Virgina Woolf: Hullámok című regénye nyomán

 Első közlés: Spanyolnátha művészti folyóirat

 Fotó: science.org