Boris Vian, francia polihisztor és avantgard művész - író és költő, Duke Ellington rajongó, ezért dzsessz-trombitás és énekes, színész és kritikus, mérnök és feltaláló -, 1920-ban született extravagáns polgári családba. Apja a befektetéseiből bohém életet biztosított a családjának, anyja műkedvelő zongorista és hárfaművész volt, aki a fiát Muszorgszkij: Boris Godunov operájáról nevezte el (nem tudom, ismeri-e valaki ezt a művet, én nem, de ez persze nem jelent semmit, mert más operákban sem vagyok túl jó). Boris Vian számos novellát, regényt és zenadarabot írt és szerzett és a kor éles nyelvű kritikusa is volt.

Tíz abszurd regénye közül a leghíresebb a Tajtékos napok, ami nemcsak a szürrealizmusa matt vált feledhetetlen olvasmánnyá minden magára valamit adó gimnazista számára – mert első alkalommal akkor olvastuk –, hanem mert a világ egyik legszebb szerelmi történeteként jegyzik (legalábbis Raymond Queneau így jellemezte). Colin és Chloé szerelmesek, összeházasodnak, és éppen elkezdik gondtalan életüket, barátaik, a szakácsuk és a beszélő egerük körében, amikor Chloé megbetegszik. A lánynak egy vízililiom (a magyar fordításban lótuszvirág) nő a jobb tüdejébe, amit csak más virágok illatával lehet gyógyítani, és itt elindul Colin küzdelme a felesége betegségével, az orvosokkal és a virágok végtelenített beszerzésével.

Eredeti címe a L'Écume des jours, angolul a "The Froth of Days", de fordították „Mood Indigo”-nak és „Foam of the Daze”-nek is, mindenesetre a „Tajtékos napok” igazi telitalálat (Bajomi Lázár Endre fordította magyarra).

*

„Chloé langyos és csupa bizalom keze Colin kezében volt. A férjét nézte, kissé megdöbbent, világos szeme nyugalomra intette. Az ágyemelvény alatt, lent a szobában, gyűltek a gondok, s ádázul egymás torkának estek. Chloé valamilyen homályos nyomást érzett a testében, a mellkasában, valamiféle ellenszegülő jelenlétet, nem tudta, hogy küzdjön ellene, időnként köhögött, hogy elhessegesse a mélyen a húsába akaszkodott ellenfelét. Úgy érezte, hogy ha mélyen lélegzik, elevenen kiszolgáltattatik az ellenség sötét dühének, alattomos rosszakaratának. A mellkasa alig emelkedett, s hosszú és meztelen combján érezte a sima lepedőt, ami megnyugtatta mozdulatait. Mellette Colin kissé hajlott háttal figyelte. Közeledett az éjszaka, az ágyfőnél meggyújtott lámpa kis fénylő magja körül körkörös rétegeket alkotott, a lámpa különben be volt építve a falba, s egy kerek tej üvegkristály lap takarta.

– Tegyél fel valamilyen lemezt, Colinem – kérte Chloé. – Amit szeretsz.

– Fárasztani fog – válaszolta Colin.

Nagyon messziről szállt a szava, s rosszul nézett ki. Szíve teljesen elfoglalta a mellkasát, de erre csak most jött rá.

– Dehogyis, kérlek – ragaszkodott kéréséhez Chloé.

Colin felkelt, lement a tölgyfa létrácskán, és megtöltötte az önműködő készüléket. Minden helyiségben volt hangszóró. Bekapcsolta azt, amelyik a szobában volt.

– Mit tettél fel – kérdezte Chloé.

És már mosolygott is, hiszen jól tudta.

– Emlékszel? – kérdezte Colin.

– Emlékszem...

– Nem fáj?...

– Nem nagyon...

Ott, ahol a folyók a tengerbe ömlenek, nehezen járható torlasz támad, meg nagy tajtékos örvények, amelyeken hajóroncsok táncolnak. A küléjszaka és a lámpafény között, a homályból előtörtek az emlékek, beleütköztek a világosságba, és hol alámerülten, hol pedig láthatóan, megmutatták fehér hasukat meg ezüstös hátukat. Chloé kissé felemelkedett.

– Gyere, ülj mellém...

Colin odalépett, keresztbe feküdt az ágyon, és Chloé feje bal karja hajlatában nyugodott. Könnyű ingcsipkéje szeszélyes hálót vetett aranyos bőrére, s a háló szelíden domborodott a keble felett. Chloé keze Colin vállába vésődött.

– Nem haragszol?...

– Miért haragudnék?

– Hogy ilyen buta feleséged van...

*

Hogy mit jelent a virág a Chloé tüdejében? Kézenfekvőnek látszik, hogy a kor leggyakoribb betegségére, a tuberkulózisra gondoljunk, asszociáltak tüdőrákra is, de lehetett utalás a szerző szívbetegségére is.

Boris Vian 12 éves volt, amikor egy torokgyulladás (vagy skarlát) rheumás lázzá súlyosbodott, ahogy akkor mondták, a betegség „ráment a szívére”, és attól kezdve egész életét megkeserítették a szövődményként fellépő szívbelhártyagyulladás következményei, és ő maga is tisztában volt azzal, hogy ezért nem fog sokáig élni. Korai halála alapbetegségének volt a következménye: amikor 1959-ben 39 évesen beült a „Köpök a sírotokra” regényéből készült amerikai filmadaptáció előzetesére, annyira felidegesítette magát, hogy beállt a hirtelen szívhalál.

*

A reumás láz a ma már a banálisnak tartott Streptococcus pyogenes nevű baktérium által okozott torokgyulladás vagy skarlát után alakulhat ki 5-14 éves gyermekekben, ami évekkel később súlyos szívbillentyűbetegséghez vezethet. Hátterében nem a fertőzés áll, hanem a betegség miatt átmenetileg összezavarodott immunrendszer, ami ellenségként ismeri fel és támadja meg a szívbelhártya egyes sejtjeit, vagy akár az ízületeket. Az akut reumás láz maga is nagy betegség, ami lázzal, ízületi fájdalommal, bőrelváltozásokkal, és a végtagok vitustáncnak nevezett akaratlan mozgásaival jár. Évekkel utána jönnek a még súlyosabb szövődmények: a gyulladás miatt elhegesedő szívbillentyűk egyre kevésbé tudják ellátni a feladatukat, ezért lassan halálhoz vezető szívelégtelenség fog kialakulni. A hirtelen szívhalál hátterében viszont szívritmuszavar szokott állni.

A penicillin felfedezése óta reumás szívbetegség alig-alig fordul elő a fejlett nyugati világban. Ha mégis reumás láz lépne fel egy nem kezelt torokfertőzés után, akkor a beteg évekig-évtizedekig penicillin-megelőzésben részesül, és ha szükséges, akkor a súlyosan sérült billentyűket szívsebészeti műtéttel kicserélik.

Visszatérve Boris Vian-ra, nézzétek meg ezt a linket, ahol 2020-ban, a 26. Nemzetközi Költészeti Fesztiválon víziliomok – nem csak Monet által festett - képeivel emlékeztek Boris Vian születésének 100. évfordulójára és korai halálára: https://sway.office.com/iWjKQ5ZvLJmfVuf0?ref=Link

*

És olvassátok (újra) a Tajtékos napokat, pdf-ben elérhető a Magyar Elektronikus könyvtár oldalán (írjátok be a keresőbe írót, címet, pdf-t és kiadja).

SPOILER! SPOILER! A regény utolsó jelenete azoknak, akik már olvasták! SPOILER!

Van, aki nem emlékszik erre a jelenetre, amikor az egér öngyilkos lesz a gazdái halála fölötti gyászában?

„– Akkor hát – mondta a macska –, ha így van, megteszem neked ezt a szívességet, de nem tudom, miért mondom, hogy „ha így van", mert a fene érti az egészet.

– Igazán nagyon jó vagy.

– Dugd a fejed a torkomba – mondta a macska –, és várj.

– Lehet, hogy sokáig tart? – kíváncsiskodott az egér.

– Addig, amíg valaki a farkamra nem lép – felelte a macska –, gyors reflexre van szükségem. Dene félj, kinyújtom a farkam.

Az egér kifeszítette a macska állkapcsát, és bedugta fejét hegyes fogai közé. De szinte rögtön kirántotta.

– Hékás! – mondta az egér –, csak nem cápát ettél reggelire?

– Ide figyelj – mordult rá a macska –, ha nem tetszik, elmehetsz. Én utálom az ilyesmit. Intézd el magad.

Úgy látszik, megharagudott.

– Ne bosszankodj – kérte az egér.

Behunyta kis, fekete szemét, és visszadugta a fejét a megfelelő helyre. A macska óvatosan az édes kis szürke nyakra illesztette acélos szemfogait. Az egér fekete bajsza elkeveredett az övével. Kinyújtotta lompos farkát, és kiszolgáltatta a járda kényekedvének.

És akkor énekelve arra jött a Szent Stricius-árvaház tizenegy világtalan leánynövendéke.”