A gangvégi egyszobában élő Annuskára gondolok, aki sosem jött ki a másik végére, oda, ahol a budi betonhengerének falán apró kukacok nyüzsögtek, és amikor lenéztem a büdös féreglyukba tisztán láttam őket: a szag is odaillő volt, az Annuska bűzéhez képest feltétlenül, mert tőle olyan csípősen és felkavaróan tódult ki, mint Jane Eyre-ben a padlásszobából kiszabaduló őrült asszony.

Hiba volt az őszülő hajamat lenöveszteni, fel szoktam csavarni a tarkómra, vagy a fejem tetejére, de most kibomlott, ezért úgy fogok meghalni, mint Annuska, vagy mint a tébolyult feleség, arcomba lógó, zilált fakószürke hajjal, rendetlenül, mocsokban, bűzben, istenem, csak a fürdőig tudnék elmászni, ha-ha, most bezzeg szólítom istent, pedig nem vettem róla tudomást egészen mostanáig, mindegy is, majd pont nekem fog segíteni, nekem, aki csak illetlen konstellációban használtam nevét-a-szádra-hiába-ne-vedd. Amikor végre meghalt és elvitték, mármint Annuskát, azt hallottuk, hogy a személyi igazolványában ki volt kaparva a születési ideje, állítólag három évvel későbbre javította át, most mi értelme van három évvel fiatalabbnak lenni, negyven vagy harminchét, kilencven vagy nyolcvanhét, mit számít, az idő csak illúzió és metafizikai nonszensz, én ráadásul fiatalabb is vagyok, nyolcvanöt az nem sok, ha nem untam volna el a sokéves egyedüllétet, még bőven élvezhetném a koromat. Vannak nálam idősebbek is, itt van például isten, bár azt nem tudom, hány éves lehet, és azt sem, vajon kikaparná-e a személyi igazolványából az életkorát, pedig jócskán sokezer, mégsem akar meghalni, mint én, csak azért, mert belefáradt a végeláthatatlan öregségbe.

Kórházban vagyok, ezt mondja nekem a nővér. Nem vagyok hülye, én is látom, miért gondolják, hogy aki öreg, az bolond is, persze nem árulom el nekik, hogy nem emlékszem, hogyan kerültem ide, tényleg egyáltalán nem emlékszem, talán rothadásnak indult mosdatlan testem, és a csípős Annuska-szag beterítette a környéket, és amikor már mindenki eltakarta az orrát, jutottak döntésre és törték rám az ajtót, és találtak meg a zöld döglegyek alatt, élénk a fantáziája ennek a gyereknek, rángatta meg anyám a karomat, amikor a vasárnapi ebédnél megkérdeztem, hogy ki volt az a bácsi, talán az Annuskához jött, mondta anyám, de mindenki tudta, hogy az Annuskának nincs senkije, esetleg egy fia vagy lánya Amerikában, vagy sose szült, mert annyira válogatós volt, mint amilyen én voltam, és a sok pad között a földön fogsz maradni, mondta a bátyám, aki később belepenészedett a boldogtalanságba, mert a felesége a negyedik gyerekük után soha többet nem engedett a bátyám gerjedelmének – így mondta, „gerjedelem” –, és a bátyámnak soha nem volt bátorsága más nők után nézni. Micsoda nyomorult élet! Abból sokat láttam magam körül, a boldogtalan házasságok mind egyformák, tudom, pont fordítva szól az eredeti idézet, de ebben tévedett a szerző, mint ahogy abban is, hogy vonat alá lökte szegény Anna Kareninát, korszellem ide vagy oda, éppenséggel heppiend is lehetett volna, mint az amerikai szerelmes filmekben, imádom azokat, a tévé előtt élek és az interneten is, drukkolok a nőknek, hátha nekik jobb lesz, mint nekem volt az életem, olyan semmilyen.

Megittam egy fél pohár vizet a nővérke kedvéért, ügyes volt, mamika, mondja nekem, a fizika doktorának, kihagy egy ütést a szívem, egyszerre kedves és bántó, mindegy, ezzel jár, ha nem sikerül időben meghalni, de hol is tartottam? Ott, hogy szeretnék még fiatal lenni abban a párhuzamos univerzumban, ahol a tér megcsavarodik az idő körül, még ha nem is mindig értem, hogy miről beszélgetnek a filmekben vagy az interneten azok, akiknek a neve sosem jut eszembe, szeretem nézni a fiatalokat, egyszerre vagyok megfigyelő isten és megfigyelt hullám vagy részecske, és mégis meg akarok már halni, mert a virtuális élet nem élet, az én időm lejárt, hogy nem értik ezt ott fenn? Isten nem baszakodik, mondta Einstein, amikor szégyenszemre nem értette a kvantumfizikát, szerintem pedig pont, hogy baszakodik isten, gonosz öreg lett ő is, ha nem így lenne, régen magához szólított volna.

Egy pap ül az ágyam szélén, azt állítja, én hívattam, az ki van zárva, ébredek fel, akkor ki voltam száradva, magyarázom neki, mert több napja nem ettem, nem ittam, nem tisztálkodtam, mint afféle magányos öregasszony, nyilván lázálmomban vettem hiába-számra hiába-isten nevét – sose tudom, hogy ebben a mondatban hol a helye a hiába szónak, szabadkozom -, de csak arra voltam kíváncsi, hogy pontosan hány éves isten, kikerekedik a szeme szegénynek, ugyan meg tudtam volna nézni a Wikipédián, folytatom, de nem találtam az olvasószemüvegem. Ha lenne kedves megguglizni, viccelődök, de még csak el se mosolyodik, monoton hangon kezd bele, hogy örökkévaló a szellem, nincsen kezdete és vége, itt rögtön a szavába vágok, hogy később, amikor ideadták a szemüvegemet ezt én is megtaláltam a gyakorikérdések.hu-n, mutatom neki a telefonomat, nehezen mozognak bütykös ujjaim a billentyűkön, mégis megtalálom az oldalt, és ha egy pap innen tájékozódik, az nagyon szánalmas, jelentem ki, nem tudom, miért bántom szerencsétlent, de még ráteszek egy lapáttal azzal, hogy megkérdezem, mit kezd a nemi gerjedelmével, mert a férfiaknak természettől fogva nem való az önmegtartóztatás, mennyire rettenetes lehet a gyötrő vágy, tiszta szerencse, hogy ott van nekik az a sok ártatlan kisgyermek, így legalább nem válnak sorozatgyilkossá az elfojtott ösztöneik miatt. Reméli, nem gondolom komolyan, amit mondok, akad el a hangja, de nem állok le, a bátyám például biciklizni kezdett, hogy bírja a cölibátust, fejtegetem, összeaszott ötvenöt kilóra, a felesége a hóna alá tudta volna csapni szegény megboldogultat, mert végül belehalt az elhagyatottságba, de neki, mármint a papnak, túl nagy a hasa, nyilván nem csinál semmi hasznosat, és az öregek, mármint én, ilyen kritikátlanok lesznek, nemcsak infantilisak, de ezt nem mondom ki hangosan, hogy ne vegyem el az élét a szemétkedésemnek, nagy lett a szám, amióta tisztára mosdattak és megetettek, az erőm is kezd visszatérni.

Nagyon fiatalos a gondolkodásom és a szófordulataim is azok, ezt bírja kinyögni, ezért annyit elárulok magamról, hogy elmém konzerválására YA-t olvasok, de hiába feleannyi idős, mint én, gőze nincs mi az a young adult irodalom, megvetően nézek rá, a magány undokká tesz és az elcseszett élet is, persze minden relatív, még a gravitáció is, ugye milyen ijesztő, amikor meggörbül a világunk, de miről is beszéltem? tudom! hogy az enyémnél vannak sokkal szánalmasabb sorsok is, például az övé, de nemcsak őt bántom, mindenkivel kritikus voltam, a tanítványaimmal főleg, imádtam földbe döngölni őket, enyhítette a frusztrációmat.

Idő van, elmennék, mondja a pap és feláll, na idő az pont nincs, kötekedek, ha mégis, akkor csak nyúlik minden irányba, de ezt ő úgysem értheti, a térdén igazgatja a szoknyáját, végre megsajnálom szerencsétlent, talán olvas a gondolataimban, mert zavartan krákog, de még nem ocsúdott fel. Mennyivel könnyebb lenne, ha elküldhetne a francba, javasolom neki, persze a franc is illetlen szó, nem segít rajta, ezért megpróbálok mosolyogni, ami vicsorgásra sikerülhetett, mert látom az arcán a rettenetet, a groteszk még a papokat is megviseli.

Eszembe jut egy fontos kérdés, talán mégsem jött hiába, mondom, felcsillan a szeme, látja rajtam, hogy elkomolyodtam. Vajon isten azért nem szólít magához, kérdezem, mert nem hiszek benne? Praktice ezzel büntet? Visszaül az ágyam szélére, mély levegővel készül a válaszra, költői kérdés volt, lombozom le szegényt, isten áldja, atyám, most elmehet, mondja neki a rettenetes öregasszony, Annuska lettem és Jane Eyre-ből az őrült asszony, egy fekete lyuk a téridőben, nyilván nem kellett volna megöregedni, majdnem elsírom magam, akár meg is könnyebbülhetnék, de nem teszem, lefolyt az infúzió üzenem a pappal a nővérkének, hazamennék.

(Pályi András: Életem című regényének témája után)

Első közlés: Felhő Café