Egy hónappal előtte

Az mondta, hogy maga valamit titkol előle. És hogy titoknak nincs helye egy házasságban. Ezért szeretett belém, mert nyílt vagyok és egyenes.

Az idősebb nő egész életében utálta a közhelyeket. Egy váratlan szerelmi háromszög is az. De egyetlen arcizma se rebbent, mert soha nem engedi, hogy az érzelmei eluralkodjanak felette. Az irodaház kávézójában ültek, apró kerek asztalnál az ablak mellett. Odakint néhány barna falevelet görgetett a léghuzat. Fegyelmezetten nézte a szemben ülő fiatal nő barna egyenhaját, amit mutató- és középső ujja közé csippentve időnként a válla mögé dobott. Irodai öltözete, akárcsak az övé: kifogástalan. A sminkje is hibátlan. Szépen manikűrözött a keze, nem túl hosszú körmein rózsaszínű a lakkozás. Lopva megnézte a sajátját is, rendben találta, bár kétségei voltak, hogy a sötétbarna szín még divatban van-e. Most már úgysem számít.

És azt is mondta, hogy üdítően hatok rá, folytatta a fiatal. A csacsogásommal.

A csacsogásával… nagyszerű. Próbálta kitalálni, hogy a lány szája fel van-e töltve, de arra jutott, hogy ajkai természetesen teltek. Szép kis nő és nem is annyira hivalkodó, mint amilyennek első ránézésre látta. Térjen a lényegre, hogy miért akart találkozni velem, szólt rá és kellemetlennek találta saját éles hangját.

A férjem miatt.

Magának van férje? Öreg, pocakos, bántalmazó?, kérdezte és elszégyellte magát. 

Dehogy! Harmincnégy éves, sokat sportol, jóképű és kedves. 

Jól értette, hogy mellette mégis az ő majd’ hatvanéves, mogorva férjével fekszik össze? 

Valahogy így, válaszolta a fiatalabb.  

Valahogy így?, kérdezett vissza. Megcsörrent a telefonja, muszáj felvennie, és abba kell hagyniuk a társalgásukat, mondta, amikor letette, mert előrehoztak egy megbeszélést. Lifttel ment vissza a hatodikra, régebben gyalog járt, hogy fitt maradjon, de ma nem bírt volna lépcsőzni.

Három héttel előtte

Hallgatom, mondta a fiatal nőnek, bár nem szívesen tette. Az ziláltabb volt, mint a múltkor: hajában rakoncátlan fürtöket látott és alig volt sminkelve. 

Igen, rátérek a tárgyra, válaszolt a másik, de előtte befejezném a múltkor félbemaradt beszélgetésünket. Úgy értettem akkor, hogy lefeküdtem vele, de nem azért, mert jobban tetszik, mint a férjem.

Hanem? A férje közismerten zsugori, még előle is eldugja a pénzüket, azt is, amit ő keresett meg. Megvárta, amíg a pincérnő kitette az asztalra a két kávét és a vizeket, utána kérdezett rá. Mégis fizet magának? Ajándékot ad? Előlépteti? A lány bőrén, mint valami kórság, vörös foltok jelentek meg. Most mi a baj, valami rosszat mondott?

Nem, dehogy, megértem, hogy ilyesmire gondol. De én nem vagyok olyan, sose tenném pénzért, vagy ajándékért… egyáltalán nem tenném! Már az egész arca lángolt.

Az idősebb nő zavarba jött, kinézett az ablakon. Figyelte, ahogy a novemberi eső és szél vízszintes csíkokat rajzol a táblaüvegre. Nemsokára sötétedik. Összehúzta magán a zakót, fázósan fordult vissza. Mondja csak, maga mit is csinál az én férjem cégében?

Pénzügyes vagyok.

Bólintott. Emlékszik a pénzügyes kislányokra, egy egész iroda velük van tele, és nagyjából így néz ki az összes: kivasalt haj, csinos ruha, magassarkú. Mindegy.

Mindegy, mondta ki hangosan is. Csak mondja már el végre, tőle mit akar.

Hogy ne bántsa a férjemet, vékonyodott el a fiatal nő hangja. Arcáról eltűnt a pír, egészen elsápadt és a szemével is kérlelte.

Az idősebb nő lemerevedett. Letette a kávéskanalat a kistányérra, óvatosan, mert apró a tányér és nem szerette volna, ha a kanál a lecsúszik az asztalra. Használni akarta még: rossz szokása szerint kikanalazni a habot a kávéscsésze aljáról. Ivott egy kortyot az ásványvízből, aztán még egyet. A feltételezés abszurditásától megnémult. A fiatalabb észrevette.

A férjem a maga cégénél dolgozik, magyarázta, marketinges. És Károly, elnézést, Szikszay úr azt mondta, hogy ha visszautasítom, akkor elmondja önnek, hogy én felkínálkoztam és maga annyira féltékeny típus, hogy biztos kirúgja Gergőt, a férjemet.

Maga Kovács Gergely felesége? Nem hitt a fülének. Az a fiú a legkedvesebb, legigyekvőbb, legokosabb munkatársa! Akit a múltkor sírni látott a mosdó előterében. Szerencsétlen fiú. Legszívesebben megpofozná ezt a nőt! Az idősebb nő megijedt a gondolattól. Soha nem esik nehezére türtőztetni magát, most mégis arra gondolt, jó lenne kiabálni. Talán ideje lenne kipróbálni, milyen érzés. Egyszer az életben kiengedhetné a dühét. Legalább ezért. És mindenért.

Igen, az ő felesége vagyok. Hadd mondjam el, miért tettem, sírta el magát a fiatal.

Tudja mit? Nem érdekel! Rohadjanak meg! Maga is, meg a férjem is! – sziszegte. Dühösen állt fel, mégis szégyenkezve lépett ki a kávézóból: elvesztette a kontrollt.

Két héttel előtte

Nem szívesen találkozom magával.

Tudom és megértem. Csakhogy van itt valami más is.

Más is? Mi más van azon kívül, hogy így elbánt ennyi emberrel? Tudja maga, mi a legborzasztóbb? Hogy én láttam sírni a maga párját. Végre szabadon engedte a haragját: felemelte a hangját. Én vigasztaltam a maga férjét, bár azt sem tudtam miért! Akkor se rúgnám ki azt a szegény fiút, ha magát Honoluluba vinné nyaralni a… hogy is szokta mondani: Szikszay úr. Szegény fiú, nyilván maga miatt sírt.

A gondjaink miatt sírt. Amiről kiderült, hogy az ő hibája. 

Nem értem, de nem is az én dolgom. Nézze, miért is találkozunk most megint? Én megígértem, hogy soha nem bántom azt a fiút. Mi a francot akar még tőlem? Bökje már ki végre!

Terhes vagyok.

Ó, Isaura istene, ne hagyj el! Én ebben a darabban nem akarok játszani! Most akkor azt sem tudhatjuk, ki az apa.

De tudjuk. A Szikszay úr az apa. Ez biztos. A fiatal nőn megkönnyebbülés látszott, hogy végre szabadulhatott a titkától.

Na ne vicceljen, mégis honnan tudhatná? Az izgalomtól kiszáradt a szája, intett a pincérnek, hogy kér még egy ásványvizet.

A férjem miatt nem lehet gyerekünk, magyarázta a fiatalabbik. Nemrég tudtuk meg. Ezért sírt. Én is szeretnék még egy vizet, tette hozzá.

Neki se lehetett gyereke. Tizenöt évig próbálkoztak, de mindig elvetélt. Összeugrott a gyomra, amikor eszébe jutottak a meddő próbálkozás évei, szívverése kihagyott, ahogy a havonta érkező kudarc zsigeri emléke belemart az alhasába.

Rengeteg jóképű férfi van, mindegyik boldogan lefeküdt volna magával! Miért éppen a férjem kellett bérapának? Hangja lágyabb a szokásosnál. Egy idő után ő bárkit elfogadott volna apának is, anyának is. Gyereknek is. Bárkit. Belenézett a fiatalabbik szemébe, megértem, hogy feldúlt, mondta neki.

Ezt szerettem volna elmondani…, hogy Károly, Szikszay úr…

Jaj, hagyja már ezt a Szikszay urazást!, nem szereti a körülményeskedést. 

Hogy nem én akartam, ezt akartam elmondani. Hogy én nem kínálkoztam fel. Vagy nem is tudom… de nem hiszem. Én biztosan nem akartam. Tréningen voltunk. Sokat ittam, és sokat nevettem és félreértette, és akkor már nem volt visszaút és kértem, többször kértem, hogy ne csinálja, de addigra már megtörtént.

És később?

Később megzsarolt. 

A férjével?

Nem vele. Először csak a pénzzel. 

Milyen pénzzel?

Eltüntetett pénzt. Sok pénzt… és én észrevettem a könyvelésben. Szóltam neki róla, azt mondta, várjak még. Csinált nekem egy számlát, utalt nekem is, nem sokat, de azt mondta, ez lesz a bizonyíték arra, hogy terhelő vallomást tegyen rám, ha bármit elfecsegek.

És maga bedőlt ennek a hülye dumának? 

Nem, dehogy, ezek visszakövethető tranzakciók voltak. Téves megjegyzéssel vissza is utaltam neki.

És akkor? A történetnek ez az oldala szórakoztatta. Mintha megoldandó probléma, semmiség lenne.

És akkor a férjemmel és magával kezdett zsarolni. Hogy maga tönkreteszi a férjem karrierjét.

Gondolkodnom kell, mondta az idősebb nő, nem kapkodunk. Mármint, ami a pénz illeti.

És a baba?

Az a maga problémája. Abba én nem szólhatok bele. 

Értem. Bejelentkezek orvoshoz.

Nem segíthetek a döntésben. Megsajnálta.

Egy héttel előtte

Hát újra itt vagyunk. Végre csinos megint, mondta. Talán megkedvelte a fiatal nőt. A kávéházban a pultnál álltak, az irodaházban. Nem szívesen megy el nagyobb távolságokra. 

Ön is az. És nagyon elegáns. Elismerés van a fiatalabb szemében.

Fogytam, az mindenkinek előnyére válik.

Nem lehetett könnyű.

Nem könnyű, hagyta rá az idősebb.

Ne haragudjon, még nem bírtam megtenni, sírta el magát a fiatalabb. Erről szerettem volna beszélni. Hogy még nem döntöttem el, nem tudom eldönteni. 

Az idősebb nő megint megszédült. Csak ne sírna állandóan! Üljünk le, mondta. Köhögött, alig bírta abbahagyni. Nehezen szólalt meg.

Mit nem tud eldönteni? Hogy akar-e gyereket? 

Szeretnék gyereket, de…

De nem tudja, hogy akarja-e a gyerekét egy ilyennek? 

Igen, ez is van…

Nem tudok tanácsot adni. Talán annyit, hogy a férjemnek az előző házasságából van két gyereke. Szépek is, okosak is. Ha ez számít…, nevette el magát.

A fiatal nő kikerekedett szemekkel nézte.

A férjem se volt mindig ekkora féreg, folytatta az idősebb. Talán az én hibám is, hogy ilyen lett, de ezt inkább magának mondta. Talán őmiatta fordult ki magából, gondolkozott, elhanyagolta, nem beszélt vele, és titkai is vannak előtte. Talán megérti, hogy rávetette magát a fiatal nőre. Tudja, hogy ez nem menti fel. De saját magát sem tudja feloldozni az elhallgatott dolgok feletti lelkiismeret-furdalás alól. 

Beszéljünk a pénzről, mondta inkább. 

Aznap

Erről van szó, igaz? 

Pontosan.

A férfi irodájában vannak, a számítógép előtt. Két nő a multik világából, ruhájukon nincs egy ránc sem, parfümjeik illata sem kopott meg estére.

Hát nem túl kreatív, mondja az idősebb, a jelszavakat illetően semmiképpen.

Minden gépén ezt használja. A fiatal nő zavarba jön.

Nézzük meg az offshore cégét. Ha arra ment a pénz, ahhoz én tudok hozzáférést. Az én befektetésemet is azon dugdossa. De csak az egyik jelszót ismerem. 

Én pedig a másikat…

Hát erre számítottam én. Okos lány maga! Megcsináljuk?

Megcsináltuk! 

Nézik, ahogy az időmérő vonal zöldje lassan feltelik. 

Egyszerre dőlnek hátra. Összenéznek: egyikük nevet, a fiatalabb még zavarban van.

Milyen érzés gazdagnak lenni?, kérdezi az idősebb.

Furcsa. Talán majd csak később fogom fel. És magával mi lesz?

Értem ne aggódjon!, mondja, és az idejét sem tudja, mikor érezte magát ennyire felszabadultnak. Van dugi piája? Mármint a férjemnek.

Van. A fiatal megint elpirul. Pezsgő is van.

Nos, akkor pezsgőt bontunk!

A fiatalabb kiveszi a szekrényből, odanyújtja a másiknak, az lassan letekeri a drótot és erőtlenül nyitja ki, az üveg nyakán végigszalad a hab. Csak vizes pohár van, szabadkozik a fiatalabb. Az idősebb nő teletölti a poharát, belekóstol, hm, finom, száraz, mondja, pedig nehezen megy le. Lesoványodott arca megszépül a mosolyától. A másikba is önt egy keveset.

Nyugodtan tegezz vissza, emeli poharát.

Nem bánná… nem bánnád, ha megtartanám? A fiatalabb megint sír. 

Ne bőgj! Korán fogsz ráncosodni, mondja neki. Végre elnevetik magukat. Persze, hogy nem bánnám, folytatja. Szerinted, kinek ment az a rengeteg pénz, ha nem a babának? 

Odanyújtja a fiatal nőnek az ujjnyi pezsgőt. Ennyi nem fog megártani neki. Hármunkra! 

Tölt magának még egy pohárral. Újra megszédül, leül és úgy önt a fiatal nőnek is még egy keveset. Látva ámuló arcát, megfordul a székkel: kint nagy pelyhekben szállingózik az idei első hó. Hosszan nézi, van ideje némán elsírni magát.

Másnap

Jó reggelt… én vagyok.

Vártam a hívását. Hogy van?

Nem túl jól. Állandóan szédülök. Fájdalmaim is vannak. Egyáltalán nem tudok enni. Elfogadom a hospice-t. Már ma bejönnék, ha lehet.

(Fotó: Seemi Samuel, kép forrása: Unsplash)