– A mi családunkban a nők nem tudnak jól férjhez menni – mondja Karola néni.

Padam, padam, énekli Edith Piaf a recsegős lemezjátszón.

Karola néni nagymama nővére. Évekkel ezelőtt, nagymama ideutazott hozzá Bukarestbe, egy színházi bemutatóra, és többé nem jött haza. Ezer éve készült rá, meséli, már a földrengés utáni hétre volt is jegyük, de addigra már a romokon járkáltak, ráadásul molyos lett a színházba járó kabátja, sőt, a főszerepet játszó színésznő is életét vesztette a tragédiában, csupa lyuk, mármint a kabátja, mondta nagyapám, abban nem engedi el.

Nagytata halála után nagyanyám kitárta és kiszellőztette a szekrényeket, a házaló cigányoknál nagyapám ruháit edényekre cserélte, vett egy új tűzhelyet, aztán röhögőgörcsöt kapott, hogy úgyse lehet kapni semmit, úgyhogy, ha még tudna is főzni, se lenne miből a tisztára suvickolt konyhájában. Ugyanaznap kirázta a molyokat a kabátjából, a hímzett zsebkendőtartóból elővette a csipkekesztyűjét, és ha valamit, hát azt sose fogja megbocsátani aluledukált vezérünknek, hogy nem lehet egy rendes színházba járó kabátot kapni, csicseregte felvillanyozott hangon a telefonban, és miután letette, megavasodott rúzsát a szájára kente, kikísértette magát az állomásra, és frissen dauerolt hajjal felszállt az éjszakai gyorsra. Eszti röhögött, azt mondta, hogy Boris Vian óta nem élt át ilyen szürreális helyzetet, Mimi szerint nagyanyám egyenesen Nietzsche filozófiájának a megtestesült bizonyítéka, mármint, hogy az ember, ha akar, mindenre képes, amire apu csendben csak annyit válaszolt, hogy nincs azzal baj, ha egyénileg értelmezzünk a tanokat, de azért nem kellene feldúlni a teljes életművet.

Neki mindegy, hol él, magyarázta nagymama a telefonba, amikor bejelentette, hogy nem jön haza, ott legalább nincs egyedül. És Karola sem teng magában ebben a nagy lakásban, mint Hamlet apjának szelleme a helsinki várban. Helsingőr, javította ki anyu.

Most, hogy itt vagyunk, próbálom kiszámolni, hány évesek lehetnek, annyira ráncos mindkettő, hogy bizonyára többnek látszanak a koruknál, vagy csak én látom őket rozoga öregasszonyoknak. Selyempongyolában van mindkettő. Kopott fotelekben ülnek, óriási bútorok között. Barna kockás pampó van a lábukon, a fekete fémcsatot egyikük sem kapcsolta be, talán elromlott és már nem is lehet.

Már sajnálom, hogy kislányként nem beszélgettem vele többet. Mert olyanokat mesélt, hogy nagytatának az apja, miután elkártyázta az összes pénzét, lement a pincébe és főbe lőtte magát, és felesége, a cigánynagymama találta meg, akit azért hívtak így, mert örmény volt és bajuszos, mégis kitaníttatta az összes gyerekét, mindegyik egyetemet végzett. Szanaszét vannak a világban, de ezt nem kell hangoztatni. És tudom-e, hogy a másik nagytata volt a zsidó a városban, mármint nem igazi, mint például Schwarz, a rőfös, akit családostól begyűjtöttek a kakastollasok, amikor még senki nem sejtette, mi lesz velük, szóval nagytata csak amolyan seftes volt, ömlött nagymamából a szó, mert mindenből pénzt tudott csinálni, leszámítva azt a balul sikerült spekulációt, amikor eladta a Petőfi utcai házat, ami néhány nap múlva már csak tíz tojást ért, vagy annyit sem, mert sehol nem lehetett fizetni azzal a pénzzel. Persze ebből is látszik, hogy nem volt igazi zsidó, bár később összeszedte magát, és ezért lett anyuéknak a városban először versenyzongorájuk és autójuk is. A zongorát majdnem vissza kellett vinni, mert alig tudtak vele fordulni a lépcsőn, csaponganak a gondolatai, ezért nehezen tudom időben elhelyezni, mikor mi történt, és azt, hogy hol helyezkedik el a történelemben, főleg nem.

Amikor gyerekek voltunk, a két nagymama a Nicht vor den Kindernnel indított minden telefonálást, bár mindenki tudta, hogy nem a gyerekek, hanem anyu miatt váltottak németre. Mert anyu mindig mindenbe beleszólt, mindenben talált hibát, bárki bármit mondott, az másképp volt, és nem úgy, ráadásul az ő házában senki ne szólaljon meg a nácik nyelvén. Pedig nagymamáék nem azon beszélgettek egymással, hanem a szászokén, mert mindketten szász vidéken gyerekeskedtek. A szászok inkább románul tanultak meg, mint magyarul, a románok pedig mindkét nyelven értettek, mert zsigerből mindig jó diplomaták voltak, magyarázta apu. Kivéve amikor az agyukat elborítja a nacionalista köd, kiabált bele a konyhából anyu a beszélgetésbe, és egyik kutya, másik eb, jutott eszembe Eszti nagymamájának a tanítása, kár ezt mindig elővenni. Mert mindenki ideges lesz ezektől a vitáktól, kivéve engem, mert én csak simán örültem, hogy van végre valami, ami körül nincs titok, aminél nem küldenek ki a szobából, hogy nem gyereknek való, mert ez csak a háború. És arról szabadon lehet veszekedni.

A másik nagymama még németül is meg akart tanítani, amikor egyszer nála nyaraltam, együtt ültünk a régi ábécéskönyve fölött, egészen addig, amíg apu meg nem sértette az anyját az abbahagyhatatlan nevetésével, mert rájött, hogy a könyvet gót betűkkel írták. Én is megsértődtem, ezért dafke mindegyik betűből írtam egy egész oldalt, hogy jól begyakoroljam. A sárfeszessz volt a kedvencem, főleg, miután megtudtam, hogy még mindig használják.

Ettől, a most már bukaresti nagymamától cigarettázni is tanultam, sokkal később ugyan, és ő mondta, fogjam a bal kezembe, hogy ne legyen büdös a jobb, amikor majd kezet csókolnak. Ezt Miminek is megtanítottuk, mert míg Eszti és én éppen csak kipróbáltuk, ő már rászokott, és nemcsak a lányvécében szívta, hanem mindenhol máshol is.

– Beszélsz hülyeségeket, Karola – csattan fel nagymama, és beleszív a szipkájába.

Füstszűrő nélküli Maroșești van a kezében. Még mindig formás lábát illedelmesen oldalra dönti, és élvezettel pöfékel. Haja frissen ondolált, amit időnként megigazít a tarkóján.

– Ügyes nő ez a Viorica –, alighanem a fodrásznőre utal. Aztán elnyomja a cigarettát és ahogy szokta, minden előzmény nélkül témát vált. – Neked például remek urad volt – fordul a nővéréhez.

– Remek, de unalmas. Női voltak. Unalmas, vacak női.

– Mert az őrületbe kergetted. Nyugalomra vágyott.

– Élvezhettük volna az életet együtt, ha egy kicsivel is több esze van. De inkább a nem mondom meg mije után rohangált – mondja Karola, és hosszú, ősz copfját rásimítja a mellére.

Azt is nagymama mesélte, hogy Karola néni egyik férje – talán pont ez, akiről beszél? – olyan szórakozott volt, hogy egy reggel pénzt tett a felesége éjjeliszekrényére. Rájövök, hogy ezt gyerekkoromban nem is értettem, most pedig nem tudom, hogy röhögjek, vagy szörnyülködjek rajta. Karola néni Párizsban tanult festészetet. Tele van a lakása képekkel, de nem igazán tudom azonosítani, melyiket az ő alkotása, és melyik valaki másé. A folyosó végén belátni a rendetlen műterembe, amiről eszembe jut Mimi, és az, hogy vajon fest-e Amerikában, vagy már feladta az álmát? Szorongani kezdek. Az legalább otthonos érzés.

– Karola, mindannyian tudjuk, hogy te kellőképpen élvezted az életedet! Miért panaszkodsz? Velem ellentétben, aki nagyapátokra áldozta – emeli fel a hangját nagymama, és szemrehányóan anyura néz, majd rám is, mintha legalábbis mi tehetnénk róla.

Mimi ilyenkor hiányzik a legjobban. Hogy nincs itt, és hogy később sem mesélhetem el neki az abszurd családi sziporkáinkat, amiket annyira szeretett.

– Az, hogy mi nem tudtunk jól férjhez menni – folytatja Karola –, korántsem jelenti azt, hogy ez valamiféle családi átok lenne. Más sem tud. Senki nem tud. És ha így mész neki, akkor akár jó is lehet. Nekem egyszer sikerült. A háromból a középsővel. 

– Muszáj ezt a gyerek előtt? – feszeng anyu.

– Nicht vor dem Kind? – nevet fel. – Férjnél van, nem? Különben is, hány éves vagy, te lány?

– Nemrég múltam huszonöt.

– Huszonöt, dumnezeule, ha én még egyszer huszonöt lehetnék. – Karola néni átszellemülten dönti hátra fejét, és újra témát vált. – Hallom, itt hagyod a nagy szerelmet Magyarországért.

– Karola, muszáj faggatni a gyereket? Nagyon megviselte a döntés szegénykémet.

Ránézek anyura. Még hogy szegénykém! Hogy nem átallja ezt mondani! Miután látványosan szenvedett Ovidiu románsága miatt? Miután alig állt velem szóba, amíg vele voltam? Miután láttam az arcán az óriási megkönnyebbülést, amikor pár órával ezelőtt átvettük az útlevelemet a rendőrségen?

Órákig vártunk a sorunkra, a többi kitelepedővel. Románok, magyarok, zsidók és szászok együtt, lesütött szemmel toporogtak a hideg előcsarnokban, volt, aki megcsókolta az útlevelét, mint a szabadulás zálogát, mások hangosan zokogtak, vagy csak félve, suttogva beszélgettek, és zsigeri irigységgel nézték azokat, akik már kifele mentek, és akiknek a több évnyi mérlegelés, tervezgetés, személyes tárgyaik eladogatása, munkájuk elvesztése, éhezés és aggodalom ugyanúgy felőrölte az idegeiket, mint nekik. Az a néhány óra várakozás ott, a célegyenesben, mindenkinek elviselhetetlennek tűnt.

– Higgy nekem, Viola – magyarázta reggel a buszon anyu, mert minden alkalmat megragadott, hogy bizonygassa, helyesen döntök –, jobb lesz neked így. 

Hogy nézzem csak meg például ezt a rettenetes építkezést, ahol a vezér palotáját építik. Hogy tessék, szálljak csak ki, és nézzem meg, mit művel ez az őrült a sajátjaival, tízezrével dolgoztatja őket. Vagy menjek el a falujába, nézzem meg a sportcsarnokot, amit oda, a semmivégre építtetett, amikor a népe éhezik és fázik. Hogy visszafizeti az ország kölcsönét? Kinek? Miért? Mégis kiben, vagy miben bízhatnának a magyarok, ha a románokat is deportálja, lecsukja és megnyomorítja? Mert sose döglik ez meg, sose fordul fel, itt már elfogyott a remény, és hogy ő, anyu, összesen, ha negyven évet élt, mert az összes többit elrabolta tőle az a mocskos despota.

– Ne kiabálj anyu – rángattam a kabátját. Már többen néztek minket, és aggódtam, nehogy bajunk legyen abból, hogy magyarul beszélünk.

Már miért ne kiabálna, emelte fel a hangját, ez az ő fővárosa is, még ha ez, mutatott ki az ablakon, el is vette tőle. A te jövődet is elvette! Hát nem értem, hogy el kell innen menni? Hát nem látom, micsoda kín egy anyának elküldeni magától a gyerekét?

– Beszélhetünk akár rólad is, Paulám – Karola néni sem adja fel. – Hogy miért vagy olyan savanyú? Hogy miért tǎnjest még ennyi idős korodban is az után a férfi után… Hogy is hívták azt a szász fiút? Na, hogy is? Akinek az anyja nem engedte, hogy elvegyen téged.

– Anya, szólj rá a nővéredre, hogy ne gonoszkodjon! – Anyu arca lángol, éppen, ahogy az enyém szokott.

– Karola, ne gonoszkodj! – szól rá nagymama Karola nénire. Esküszöm, élvezik a vihart, amit kavarnak.

– Nem tudom, hogy jól döntöttem-e – szólok közbe, talán így leszáll anyuról. Pedig érdekelne a titok, hogy ki is volt pontosan Herr Hufnágel-Hauptbahnhof.

Karola néni kikászálódik a fotelből, és a tálalókredenchez megy.

– Szeretted őt? Azt a fiút – kérdezi.

Nem teszi hozzá, hogy román, és ezért hálásan nézek rá.

– Szeretem – válaszolom.

– Ő is szeret?

– Azt hiszem, igen.

– Na, most figyelj, ide, Violeta!

– Ne románosítsd a nevét, Karola, ha kérhetem. – Anyu is feláll, az ebédlőasztalon kezd matatni, a selyemperzsa rojtjait igazgatja és egymásra rendezi az összehányt könyveket, újságokat, és papírokat is, amikhez amúgy semmi közünk.

– Ne légy ilyen provinciális, Paula! A név az csak egy név. – Nagymama sem akar kimaradni. – Hagyd Karolát szóhoz jutni!

– Kértek vișinatát? – áll fel Karola néni. – Különben, mindegy, hogy kértek-e, töltök, és aki iszik, iszik, aki nem, az nem. Paula, neked feltétlenül innod kell, rossz a kisugárzásod!

A szendvicset, amit otthonról hoztunk, régen megettük, hangosan megkordul a hasam az éhségtől.

– Enni is kaptok – nyugtat meg nagymama.

Karola néni kiteszi az apró, talpas kristálypoharakat egy kopott fémtálcára, teleönti őket meggylikőrrel, elvesz egyet magának és visszaül a fotelébe. Én is felállok, odanyújtok nagymamának egy poharat, majd elveszek még kettőt, anyunak és magamnak.

– Szóval, Violeta, dragǎ – nyilvánvaló, hogy az anyu bosszantására, direkt mondja románul a nevemet. – Szóval, ha azt mondod egy férfira, hogy nem tudod, szeret-e, akkor nem tudsz te semmit. Mert egy igazi nő százszázalékos pontossággal tudja, hogy a férfi szereti, vagy sem.

Rágyújt egy másik cigarettára. Ő is füstszűrő nélkülit szív, szertartásosan tette bele a szipkába.

– És még valami. Nincs olyan, hogy nagy szerelem, Violeta. – Arca elkomolyodik, tényleg azt akarja, hogy megjegyezzem, amit mond. – Szóval, nem létezik az egyetlen, a megismételhetetlen. Férfiak vannak, és korszakok vannak. Te pedig használd okosan, amit az élet kínál.

– Karola néni! – anyu majdnem sikít a felháborodástól. Szerencsére már üres a pohara, mert azzal hadonászik.

Én sem hiszem el Karola néni kinyilatkoztatását.

– Nagyon éhes vagyok – mondom neki.

Sértődötten áll fel. Halkonzerv van, és barna kenyér, remélem, megfelel, mondja kifelé menet. Nagymama utána siet.

– Karola, ne légy smucig, vedd elő a kaviárt! – szűrődik be a hangja a konyhából.

Mon dieu, énekli Edith Piaf sokadszorra. Megakadt a tű a lemezen.

Havas Juli: Papírbabák, avagy lehet-e két hazád
Kalligram kiadó, 2024

Rajz: Szekeres Horváth István