Az én gyönyörű feleségem a pálya szélén áll, szép arcát a tűző nap felé fordítja, messziről látom, mennyire élvezi.
Nehezen megy neki a síelés, pedig legalább húsz éve, hogy eljárunk. Mindenféle nációjú oktatót elfogyasztott már az én feleségem. A gyerekeink és én magam a hódeszkás korszakunkon is átestünk, hetedik éve már, hogy megint síelünk, de a feleségem a hóekénél nem jutott tovább. Most sem gyakorol, innen látom, hogy telefonál.
Nem drágám, a fekete pályát mindig is kihagytam, ó igen, idén Bognert viselek, nem szívem, nem az outletben vásároltam, ott alig van választék belőle. Tiszta fehérre vágytam, tudod, olyan testhezálló, széles övvel a derekán, igazi prémes kapucnival. Tudtad, hogy alig lehet igazi szőrmét kapni? Az uram elvitt Szentmóritzba, igen, ott vásároltuk, de lejártuk érte a lábunkat, elhiheted. Nem panaszkodott, dehogy, tudod milyen teszetosza, amit kérek azt csinálja. Ne légy velem igazságtalan, tavaly pont nem feküdtem le az oktatóval. Tudod, ott volt az a barátja a gimiből, partnerek valami nagy projektben, azzal vigasztalódtam. Na, hogy az is micsoda egy szerencsétlen volt, csak úgy ugrált körülöttem egész héten, hogy a kedvembe járjon. Szegény felesége meg totál rémületben pillogott, hogy elveszem az urát, hát tőlem aztán igazán nem kell féltenie, egy ilyen lúzer akkor sem kellene, ha utánamdobnák. Na jó, túlzás lúzernek nevezni, dolgoznak ezek látástól-mikulásig és nem látják mi folyik körülöttük. Most mondjad, drágám, hát hogyan tudnánk tisztelni ezeket a nem-férfiakat, akiket az orruknál fogva vezetünk.
Pedig nagyon szeretném, ha az én feleségem megtanulna síelni. Hetedik éve járunk vissza Ischgl-be, mindig ugyanoda és azóta bízom és remélem, hogy ismerős terepen sikerül neki és végre felhozhatom oda, a pálya tetejére, ahonnan körbelátni a hegyeket, ahol a fagy vastagon megüli a fenyőfákat és a felvonókat és ahonnan a piros négyes indul és ahol a második kanyar ívén kilátó van és ahol minden évben elképzelem, hogy a gyönyörű feleségemmel együtt gyönyörködünk a kilátásban. Késő délután arra bukik le a nap, hosszan megvilágítja a felénk eső hegyláncot, a bágyadt fényben talán még szebb lehet a feleségem makulátlan arca és gyönyörű szemeit még tágabbra nyitja, amikor finoman meglököm majd, hogy elveszítse egyensúlyát és néhány tántorgó lépés után végre leessen az alattunk elterülő sziklákra és hosszan nézném, ahogy ott fekszik és talán erőt tudnék magamon venni, hogy ne másszak le utána és hogy a gyönyörű feleségem testét és szép arcát a hat éve erre a célra vásárolt méregdrága bakancsom orrával ne rugdossam egészen felismerhetetlenre.
Ehhez képest Eplényben vagyunk, rohadt járvány, gondolom magamban és a löttyedt havat rásimítom a kikandikáló sárra. Új kellene, nézek le dühösen a hatéves sícipőmre, ami idén sem teljesítette célját. Aztán lecsúszom a feleségem után, aki se lát, se hall, annyira koncentrál. Egészen ügyes, állapítom meg. Jövőre, Ischgl után veszek új bakancsot.
